„Ami az istenek hatalmában van, azt a megfontolás hatja át, de még a véletlen műve sincs a természet nélkül, az is megfontolásból irányított összehatás és láncolat eredője. Minden innen folyik.”
Marcus Aurelius
Marcus Aurelius fenti idézetét olvasva megbizonyosodhatunk róla, hogy világunk működését már közel két évezrede sem az egyszerűség jellemezte. Ezt pedig az olyan társadalmi átalakulások, mint például a globalizáció és az ipari, valamint információs forradalmak óriási mértékben bonyolították tovább. A következő cikk egy rövid történelmi és elméleti bevezető után a komplexitáselmélet alkalmazásának hasznosságát és az evolúciós közgazdaságtani iskola legitimitását hivatott bemutatni.
Út egy új elmélethez (és világnézethez?)
A tudományok történetében van néhány olyan új gondolat, mely szinte az összes diszciplínára alkalmazva megállta a helyét és így először a tudományos, majd a mindennapi életet teljesen átjárva világnézeteket döntött meg. Világunk és társadalmunk szinte felfoghatatlanná váló bonyolultsága, valamint a mesterséges intelligencia fejlődésével megjelenő, adaptív gépi rendszerek hívták életre a komplexitáselméletet. Annak ellenére, hogy egy friss tudományterületről beszélünk, segítséget nyújtott már olyan összetett rendszerek működésének jobb megértésében, mint például a sejtek, emberek, ökoszisztémák, vagy akár az intézmények.
Az első ilyen, globális hatást kiváltó tudományos forradalom a középkor végével kezdődött és Európa többek között Bacon, Galilei, Kepler, Descartes majd végül beteljesedve Newton munkásságával teljesen új eszközhöz jutott az őt körülvevő mindenség megértéséhez. A természet megismerésének ezen új módja Newton Principia-jában teljesedett ki. Rene Descartes volt az első, aki a tudományos problémákat kisebb építőköveire bontotta, majd logikailag sorba rendezve kezdte analizálni őket. Ez a gondolat a modern tudományok alapköve és Newton ezt helyezte szilárd és végtelenül elegáns matematikai alapokra. A világot egy matematikai modellekkel leírható és természeti törvények irányította gépszerű entitásként szemlélve, a nyugati kultúrkör szépen lassan maga mögött hagyta az addigi teológiai világképét. Az első ipari forradalom alatt pedig ez a gép-metafora teljes mértékben áthatotta a szervezeti gondolkodásmódot és a vállalat- és szervezetirányítási gyakorlatot. A szervezetek és a munka is strukturáltabbá vált és nagymértékben specializálódott a minél nagyobb hatékonyság, megbízhatóság és precizitás érdekében. Ez az új mechanikus világkép segítette világhódító útjában a kapitalizmust. Az emberek munkájának és életének ilyen fokú egyhangúvá, rutinná válásának hatására a munka jelentése, célja nagy mértékben erodálódott. Emellett pedig napjainkra már kristálytisztává vált, hogy az ipari társadalmakból kinövő fogyasztói társadalmakban sem lett jobb a helyzet, sőt: a mentális betegségek globális népbetegséggé váltak, az emberek nagy része céltalanul, szinte rabszolgaként szolgálja ki a multikat, a társadalmakra pedig jellemző a teljes morális és kulturális nihil.
A komplexitáselméletről röviden és egyszerűen
A 20. század közepefelé több tudományterületen átívelően jelentek meg a komplexitáselmélet alaptételei. Az első és legfontosabb felfedezések azonban a fizikában születtek a nem egyensúlyi termodinamika (Prigogine) és az időjárás vizsgálatában (Lorenz). Az új jelenségek leírására új matematikai apparátus is született: a káoszelmélet, a fraktálok matematikája és a nemlineáris differenciálegyenletek körében a furcsa vonzó rendszerek elmélete. Mindhárom matematikai témakör a látszólag rendszertelen és divergens struktúrákon tár fel szabályszerűségeket, illetve tágabban értelmezett konvergenciákat mind-mind más oldalról közelítve.
A Lorenz attraktor fázisképe
forrás: saját szerkesztés, matplotlib.org
A fenti ábra az ún. Lorenz attraktor fázisképét mutatja, melyen látható, hogy a klasszikus differenciálegyenletek esetén értelmezett stabilitásról nem beszélhetünk, viszont instabilitásról sem, ugyanis az egyenletrendszer megoldása nem kerülhet tetszőlegesen távolra az „egyensúlyi pontoktól”, hanem a képen látható pillangószerű alakzatba van „bezárva”. Az ilyen típusú rendszereket furcsán vonzónak nevezi a matematikai szakzsargon.
Ezzel az új matematikai eszköztárral felfegyverkezve, lehetővé vált az evolúciós mintákat mutató és tanulásra képes rendszerek mélyreható vizsgálata, melyek a gépi tanulás és a mesterséges intelligencia fejlődésével egyre fontosabbá váltak. A komplexitáselmélet tehát ezeknek a tanulásra képes komplex rendszereknek (Complex Adaptive Systems, CAS) az átfogó, interdiszciplináris elmélete. A komplex szó a nagyszámú, egymástól kölcsönösen függő, de autonóm (azaz önálló döntésre képes) részekre utal. Az adaptív jelző a rendszerek múltbéli tapasztalatok alapján való alkalmazkodási és tanulási képességét mutatja. Magát a rendszer fogalmát pedig az összekapcsolt autonóm, kölcsönösen függő részek halmazaként definiálhatjuk. (Zimmerman, Lindberg and Plsek, 2001)
Közgazdaságtani implikációk
A neoklasszikus közgazdasági iskola intellektuális hegemóniáját a Nagy Gazdasági Válság ingatta meg először, majd a koronavírus-kezelő fiskális és monetáris csomagok is több alapvető neoklasszikus alaptételnek mondtak ellent. A neoklasszikus elmélet hibái közül talán az egyik legsúlyosabb a gazdaság mechanikus világkép szerint való megközelítése. Eszerint a gazdasági döntéshozók, ha meghoznak egy intézkedést, akkor annak jól kiszámítható és tervezhető hatása lesz. Ám a gazdaság nem állandó térben és időben, ebből kifolyólag a közgazdaságtan sem lehet egy statikus, állandó tudományág, mint ahogy azt a neoklasszikus iskola állítja. Ezzel szemben a komplexitáselmélet a meghozott intézkedés másod-, harmad- vagy akár negyedrendű hatásait is figyelembe veszi. Itt viszont könnyen ellentmondásba keveredhetünk, hiszen ilyen fokú komplexitás és összefonódottság mellett a lehető legkevesebb beavatkozás kell, hogy a döntéshozók célja legyen, ami pedig végső soron inaktivitáshoz vezethet. Ezt az osztrák vagy hayeki közgazdasági iskola írja le, amely passzív, árelfogadó szereplőket tételez fel; és, hogy a piaci folyamatokat ezen passzív szereplők döntéseinek spontán rendje alakítja, emiatt beavatkozásra nincs szükség. Ugyanakkor komplex rendszerekben gyakran a passzivitás kockázata magasabb, mint az intervencióé, így itt egy feloldandó ellentmondásra vezet a komplexitáselmélet.
A komplexitáselmélet által tárgyalt CAS esetén az evolúció gondolata kulcsfontosságú, hiszen az adaptációs és tanulási képesség az egész központjában áll. Így komplexitáselméleti megközelítésben a gazdaságot egy olyan folyamatosan fejlődő organizmusként tekinthetjük, ami folyamatosan új iparágakat, technológiákat, intézményeket hoz létre, miközben a régiek és fejletlenebbek nem maradnak már fent egy idő után. Ez az evolúciós folyamat – akárcsak a gazdaság – térben és időben eltérő lehet, ugyanis számos faktor befolyásolhatja, például technológiai fejlettség, vállalkozói kedv, hazai szabályozási környezet, nemzetközi versenykörnyezet stb. A neoklasszikus közgazdaságtani megközelítés szerint pedig inkább csak növekedésről beszélhetünk és nem jelenik meg ez az evolúciószerű szelekció. Ebből kifolyólag a neoklasszikus iskola a statikus hatékonyság és hasznosság maximalizálásra törekszik, míg az evolúciós közgazdaságtanban az adaptív hatékonyságon van a fókusz. Az adaptív hatékonyságot befolyásolhatja minden olyan tényező és törvényszerűség, amelyek egy gazdaság időfejlődésének mikéntjét és irányát befolyásolják. Ilyenek például a társadalmi hajlandóság a tanulásra, innovációs képesség, kockázatvállalás vagy bármilyen kreatív tevékenység is idetartozik.
A fentiek alapján valóban úgy tűnhet, hogy a neoklasszikus közgazdaságtan élete a végéhez közeledik. A komplexitáselméleti megközelítés pedig jogosan pályázik az új uralkodó doktrína címre, ugyanis a világon végbemenő folyamatok, az életünk, a társadalmak működése szinte végtelenül összefonódott és szinte minden mindennel kapcsolatban áll és minden hat mindenre. Az elkövetkezendő évtizedek elhozhatják ezt a nagy változást, mely akár a mechanikus világkép megjelenéséhez hasonló mértékű lehet, így igazán érdekesnek és intellektuálisan kielégítőnek ígérkező időszak előtt állunk közgazdászként (is).
Borítókép forrás: LINQ
1 hozzászólás
Kónya Marci · 2022.08.23. – 06:34
Nagyon érdekes cikk, hayekiánusként nagyon izgalmas látni, hogy vannak, akik a végzetesen káros mechanikus gondolkodásmódon kívül keresnek modelleket, és az is inspiráló, hogy végre kvantitatív-szerű, egzaktabb elméleti keretbe szeretnék helyezni a spontán rend fogalmát. Nyilván nem én vagyok Hayek, de az írásai alapján feltételezem, hogy ezen a ponton azt a szokásos kifogását hozná fel, hogy a fizika jelenségei sokszorosan kevesebb változókból állnak, mint a társadalomtudományi jelenségek, illetve ha az egész túl komplex is, a benne foglalt változók ismertek és mérhetők. A kvantitatív közgazdaságtan igazi problémája szerintem nem csak a mérhetetlenül sok tényező rendkívül komplex összefonódása, hanem hogy a jelenségeket kiváltó, a kvantitatív munkához elengedhetetlen adatokhoz képtelenek vagyunk hozzájutni. Ezek az emberi preferenciák, várakozások, képességek, amik csak az egyén fejében léteznek, és még maga az egyén sem rendelkezik velük elég tisztán ahhoz, hogy elemzésre használhassa, éppen csak annyira, hogy cselekvésre elég legyen. A külső elemző számára pedig egyenesen elérhetetlenek. Ameddig ez a helyzet fennáll és nem tudunk belelátni az emberi elmébe valóban kvantitatív módon, addig szerintem az itt felvázolt komplexitáselméletbe sem fogunk tudni valóban hatásos mennyiségeket vagy változókat helyezni.