Az előadás témája a válságok emberekre gyakorolt pszichológiai hatása és leküzdésük lehetséges módjai voltak. A kérdés nem is lehetne aktuálisabb, ugyanis jelenleg is éppen egy mélyülő gazdasági válságban van a világunk. Mérő László néhány pszichológiai eszközt is említett nekünk a válságkezelés mentális segítéséhez. Szót ejtett többek között az ÚDHE stratégiáról, a reziliencia kifejlesztéséről, a komfortzónánk elhagyásáról, kitágításáról, azaz hogy vezessünk be új szokásokat és vállaljunk másfajta kockázatokat, illetve a konvertálható tudás megszerzéséről.
2021 tavaszi kutatások alapján elmondható, hogy a koronavírus válság során is az ország nagy hányada az „úgy döntöttem, hogy elhiszem stratégiát” (ÚDHE) alkalmazta. Valójában a védekezés sikeressége múlott ezen, hiszen az emberek maguk döntöttek úgy, hogy emberek elhiszik a járvány súlyát és követték a szabályokat. A kormány oldaláról a zavaros kommunikáció még könnyítette is ennek a stratégiának az alkalmazását, hiszen a sokszor ad hoc intézkedések miatt a legegyszerűbb gondolatnak az tűnt, hogy az egész történetet elhisszük.
„Az ÚDHE stratégia nevének forrása egy ismerős házaspár, ahol a férfi egyszer úgy ment haza, hogy a felesége rögtön tudta, érezte, hogy párja egy másik nőnél volt. A feleség vészjóslóan elküldte a férjét a szobájába, hogy találjon ki valami mesét az estéjéről. A férfi eloldalgott, és fél óra múlva előállt valami bonyolult mesével. A nő ránézett, és így szólt: „Úgy döntöttem, hogy elhiszem.” Azóta is együtt vannak. Egy másik házaspár esetében a férj érkezett haza rosszkor, és in flagranti találta a feleségét. A nő ránézett, és így szólt: Most nekem hiszel, vagy a szemednek? A férfi úgy döntött, hogy inkább a nőnek hisz. Az a házasság is túlélte a válságot. Az ÚDHE stratégia sokféle válság kezelésére alkalmas eszköz. „
Egy másik eszköz, amit az előadó említett, a reziliencia. Rezilienciának a lelki ellenálló képességet nevezzük. A képesség annyit takar, hogy egy veszteség vagy nagy nyomás után gyorsan visszanyerjük az eredeti jó állapotunkat. Ennek több komponense is van. Az első lépés az az, hogy meg kell béküljünk a múlttal, fogadjuk el, hogy mindenki követ el hibákat. Az áldozatszerepet is fel kell adjuk, melyben segít az a tény, hogy tragédiák nem csak velünk történhetnek meg. Fontos még kihangsúlyozni az optimizmust, az emberi kapcsolatokat, a felelősségvállalást, a megoldáskereső gondolkodást, és jövőre vonatkozó tervezés képességét és az arra irányuló igényt. A klinikai pszichológiában ezt a jelenséget post traumatic growth-nak nevezik (PTG). Például amikor valaki tolókocsiba kerül, ő is ezt élheti át.
Egy másik remek példa is ide kapcsolódik, ez pedig nem más, mint a bunyós esete, aki a kapott pofonokból merít erőt. Nincsen optimális verekedési mód, ráadásul a pofonokból a győztes is szép számmal kap. Ezen analógia alapján nevezhetjük a boxot a reziliensek sportjának.
Kevésbé triviális állítás, de valójában a sakk is bunyó, csak épp ez fejben dől el. Nem lesz jó sakkozó, aki nem reziliens. Ezt támasztotta alá az előadó egy saját történettel, mely arról szólt, hogy részt vett egy sakkozóknak tartott előadáson. Az előadás szünetében régi ismerőse jutott arra a megdöbbentő következtetésre, hogy azért nem lett nagy sakkozó, mert nem szeret verekedni.
Az előbb említett 2 eszközön kívül fontos még említeni a komfortzóna elhagyását, illetve kitágítását. Az előadó a saját példáján mutatta be mit is ért ez alatt: A Covid idején, mivel otthoni munkavégzésre kényszerült, az egyik pontja a rutinjából módosult, mégpedig úgy, hogy már nem kellett bebicikliznie a munkahelyére. Így vett egy szobabiciklit, amit egyébként ki nem állhatott kezdetben, viszont pont ezzel tágította a komfortzónáját. Ez egyben egy kockázatvállalás is volt. Válságok idején matematikailag a helyes stratégia sok kis és egy-két nagyon nagy kockázat vállalása, illetve a kockázatok elkerülése. A békeidőben pedig ezzel szemben a közepes kockázatok vállalása vezet eredményre.
A következő történet az optimális kockázatvállalást szemlélteti:
Az előadó édesapját koncentrációs táborba akarták szállítani és fel is toloncolták a vonatra. Ő vasúti kocsi padlóján talált egy lyukat, amin keresztül lecsúszott a sínekre, mindössze egy fogkrémmel a zsebében. A határon két SS őr elkapta és kikérdezték, mire a professzor édesapja azt felelte, hogy: „Auschwitzból szökött zsidó vagyok és hazafelé tartok.” A határőrök kinevették és szó szerint átrúgták a határon. Sopronnál felszállt egy vonatra, kitette a sárga csillagot. Útközben egy nyilas őrmester segítette ki, majd végül Kelenföldnél finoman jelezte neki, hogy ideje eltűnni. Az előadó ekkor leugrott a vonatról és hazament.
A történet egy fontos tanulsága, hogy válsághelyzetben a legváratlanabb helyről kaphat az ember segítséget.
Az utolsó eszköz, amit válság során segítségül hívhatunk, az a konvertálható tudás. Régen az jellemezte az okos embert, hogy jól előre tudta jelezni a jövőt és ő volt a fejlődés motorja, józan észből és praktikumból ugyanis rengeteg technológia fejlődés következett. Jelen korunk intelligens emberei ezzel szemben tisztán látják, hogy a jövőt lehetetlen akár közelítőleg is előre jelezni, de mégis tudnak alkalmazkodni hozzá. És hogy miért? Mert szinte bármire konvertálható tudással rendelkeznek, a valóság modellezésével pedig a legnehezebb problémákra is kielégítő válaszokat tudnak adni. Nem véletlen, hogy az üzletemberek olyan modelleket keresnek a döntéseik előtt, amelyek hasonlítanak az ő helyzetükre, majd az akciók potenciális hatását makettek (a valóság felépített mása) segítségével jelzik előre.
0 hozzászólás